Google+ Followers

2010. május 21., péntek

Vers megint....



Felgyújtja a lányom

Úgy képzelem magam,
mint régen a réten,
nád és szederindák
fonadékát tépem.

Nádként sűrűsödnek,
zizegnek a percek,
melyek harminckilenc
esztendőmből keltek.

És a nádszálak közt
annyi álmom, vágyam;
kötelődzöm bennük
- sok szederindában.

Fel kéne égetni
a nádast, a múltam,
hogy a pernyéjéből
sudáran, újultan

szálfák nőjenek ki
égre bomló ággal,
újízű gyümölccsel,
lángpiros virággal.

Fel kéne, de félek,
én is beleégek...
Négy évtized körül
lassul már az élet.

Fülemet elzárom
zörgő múltam elől.
Törtetek kifelé.
Ritkul a nád elöl.

Megvérzik a kezem,
elakad a lábam,
de a csapás tágul,
szélesül utánam.

És mire kiérek,
felgyújtja a lányom.
Lobogó szoknyával
jön át a parázson.
                                                                    Horváth István verse

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése